2. rész

-     Miért nem hagysz már békén te vén fasz?! – kiabáltam az öregre, miközben a szeme se rebbent.

Javakorú vámpír volt; talán a hétszázon is túl, és mellesleg a város egyik primogenitora.

Olyan nyugodtan és szenvtelenül ült, mintha csak a nyakkendőjét dicsértem volna meg.

-     Higgadj le.

-     Engem te ne csitíts bazmeg! Nem vagyok a tulajdonod, de még a rokonod se!

-     A Mestered vagyok. Jóformán az apád. – mosolygott.

-     Hogy mi?! – kerekedtek el a szemeim, mint egy megvert óvodásnak. – Hogy miii?! Még van képed te utolsó büdös, rohadt….

-     Fejezd már be Gordon. Hallgass meg.

Rájöttem; ha kussolok hamarabb szabadulok.

-     Lökjed.

Megigazgatta a mellényét és maga elé meredt, mint mindig, amikor valami ócska tanmesébe kezdett, aminek semmi jó vége nem lett. Időközben ledobtam magam az egyik nyikorgós bőrfotelbe és kényelmesen elhelyezkedtem. Az iroda amúgy sivár volt és kurva ronda.

A falak piszkosszürkék és repedezettek, amiken nagy penészfoltok burjánzottak mint megannyi hawaii virágminta. A berendezés is elég szegényesre sikeredett: egy fém aktaszekrény, egy nagy, szúette cseresznyefából készült ütött kopott íróasztal a gusztustalan banki zöld lámpával.

-     Gordon, mondanom kell valamit.

-     Hú, te aztán tényleg tele vagy meglepetéssel! – vigyorogtam. – Már vagy félórája erről nyöszörögsz, de még egy mondatot nem nyögtél ki. Nem lehetne kicsit gyorsabban?

-     Hova sietsz? – húzta fel a szemöldökét meglepetten.

-     Nem mindegy?

-     Dolgoznod kéne nem? – dőlt hátra.

-     Á…Dehogyis… - legyintettem nagyvonalúan.

-     Nem csinálsz soha semmit. Több mint 3 millió ember követel munkát az országban és…

-     Ez nem igaz. Elég lenne nekik a pénz is.

-     Ahogy gondolom neked is, mert lustább vámpírt még nem láttam nálad. – morgott. – És a főnököd vagyok, ha elfelejtetted volna.

-     Mi lenne, ha nem emlékeztetnél erre a tragikus tényre?

-     De én adok neked fizetést.

-     Az csak zsebpénz nagyságrendű. Tök sóher vagy. – duzzogtam.

Erre csak savanyúan elmosolyodott. Mellesleg olyan középkorú harmincasnak nézett ki.

Cornelius bevett szokása volt, hogy talpig feketében járt, mint egy kicseszett varjú, amihez fekete, vállig érő röpködős haj és hullafehér arc párosult. Tisztára mintha egy régi burleszk filmből lépett volna le színes nagyvilágba, és most aggódva keresné a visszautat a vászonra.

-     Tudod, Gordon mostanában furcsa dolgok történnek…

-     Mint például, hogy egy diktátornak képzeled magad?  -  néztem ártatlanul. – Ez nem furcsa, de még nem is újdonság. Már megszoktuk.

-     Idefigyelnél végre egy kicsit?

-     Most is azt csinálom. – vigyorogtam.

-     Nem, nem, te rendszeresen provokálsz.

-     Csak dacosan és flegmán válaszolok minden kérdésedre…

-     Egyszer még nagyon megjárod, azt elhiheted nekem.

-     Vehetem fenyegetésnek?

-     Nyugodtan.

-     Kiröhöghetlek?

A szemei valósággal izzottak a felgyülemlett indulattól és borostyán sárga színben villogtak. Azt hiszem kezdtem elvetni a sulykot, de hát nem tehetek róla, én már csak ilyen vagyok.

-     Na mi van most nem mondod végig?

-     De… - sziszegte.

-     Látod, mindig ez van. Belekezdesz valamibe aztán balhézol itt nekem. Hisztizel még,Cornelius?

-     Nem…Gordon. Már nem hisztizek. – csikorgatta a fogait.

-     Megnyugodtál?

-     Meg….

-     Akkor miért nem mondod el végre, amit akartál?

Talán csak kis híja lett volna, hogy a torkomnak ront, de túlságosan is öreg és fáradt volt a verekedéshez. Így magára erőltetett egy kényszeredett nyugalmat és higgadtan belekezdett a már régóta előkészített mondandójába.

-     Az elmúlt egy hétben két vámpír hullott el rejtélyes körülmények között a Radován klánból.

-     Megint valami megszállott vámpírvadász irtja a jó népet?

-     Én ezt kizárnám. 92’ óta nem járt egy sem a városban.

-     És ha most? – hajoltam előre.

-     A holttestek nem erre utalnak.

-     Csak úgy kinyiffantak? – vontam fel a szemöldököm csalódottan.

-     Megölték őket.

Súlyos csönd és tücsökciripelés. Pont, mint a filmekben.

-     Attól tartok mi sem vagyunk biztonságban. – folytatta suttogva Cornelius.

-     Engem ez nem érint.

-     Te is vámpír vagy.

-     Nem mondod?!

-     Rád is vonatkoznak a dolgok! Figyelsz rám egyáltalán Gordon?!

-     Blablabla….Nem unod még saját magad? – azzal hátra lökve a fotelt, felálltam -  Na, én köszöntem.

-     Gordon én megparancsolom, hogy….

Erős fájdalom nyilallt a gerincembe és automatikus kényszert éreztem, hogy visszaforduljak. Nagyon utáltam, amikor ezt csinálta. Mindig csak ilyenkor tudatosult bennem a tény hogy jóval nagyhatalmúbb nálam és játszi könnyedséggel kiloccsanthatná az agyvelőm, hogy utána azzal törölje fel a padlót. Szar az élet…

-     Lenne egy kérésem. – folytatta mézesmázos hanggal, mintha mi sem történt volna.

-     Hm? – dörmögtem megadóan.

-     Jó lenne, ha kicsit figyelnéd a vendégeket meg a környéket. Ha bármit megtudsz jelented nekem.

-     Hogyne mein Führer! – csaptam össze bokám és nácisan szalutáltam.

Szerintem sejtette, hogy ebből nem lesz semmi, mivel nem vagyok túl lojális és szófogadó.

Csak behunyt szemmel hátradőlt, megmasszírozta a halántékát és durván kiutasított a szobájából, én meg vidáman letrappoltam a lépcsőn.

Laure lent ücsörgött a bordó, süppedős borzalomban mit ő kanapénak hív. Méregzöld, háromnegyedes ujjú felsőt viselt, ami tökéletesen passzolt a hajához. Teljesen rókavörös, combig érő,göndör haja keretbe vonta sápadt arcát. A szemöldöke olyan volt, mint az enyém, szőkés, amolyan észrevétlen akárcsak a színtelen szempillája. Az arcán egyedül a szeme sötétlett, feketén, komolyan elgondolkozva.

-     Szevasz főnökasszony! Na mi’zu? -  köszöntem rá úgy, hogy összerázkódott ijedtében.

 -     Semmi különös. Hoztam egy filmet a videótékából.

 -     Micsodát?

 -     "Az interjú a vámpírral"- t.

 -      Eeee...Ki is játszik benne? – vakartam meg a fejem.

 -      Nézzük csak: Brad Pitt, Tom Cruise..

 -      Jól kezdődik…  -  vágtam  a pofákat.

-       ...és Antonio Banderas.

 -      És te még hazahoztál ilyen trágyalé filmet? Köcsögökből nem lehet hiteles vámpírt faragni!!!

 -      Belőled is sikerült. - jegyezte meg halkan.

 Hangosan felröhögtünk, majd miután a kuncogás elhalt, komolyra fordította a szót.

 -     Megint összevesztél Cornelius-szal? - nézett rám szomorúan, ám mégis vádlón. Most mit mondhattam volna? Jobbnak láttam, ha kitálalom mi a helyzet.

 -     Tudod Laure… az a hézag hogy megint feldobta a talpát két vámpír a városban és tuti, hogy nem a vegakoszt okozta. Egyszerűen kinyiffantották őket. Cornelius szerint össze kéne szednünk magunkat és alaposan körülnézni. Nem lehetünk prédák.

 -     Miért nem csinál valamit a rendőrség? Nem ez a dolguk? - húzta el a száját.

 -     Meghibbantál? Be nem mocskolnák a kezüket ilyen ügyekkel.

 -     Akkor mégis mi lesz?

 -     Nem tudom. Nem is érdekel.

Kényelmesen elsüppedtem a párnák közé és lelkiekben készítettem magam, hogy felmenjek segíteni Mirának, a konyhára. Ő a szakácsunk. Nem ismerek senkit, aki nála jobban csinálna felsált.

Időközben Laure eltűnt a folyosón, valószínűleg sétálni ment.

Én pedig unalmamban felkukkantottam mi újság a Bloody Rose-ban.